A Szabad Újság írja, hogy egyik falunkban végre megjött a polgárok esze. Igaz ehhez kellett néhány az övéiért aggódó vezető is. A település iskolás korú gyermekeinek 90%-át magyar anyanyelvének megfelelően magyar iskolába íratták. Ez a ritka kivétel, ami erősíti a szabályt. Agócs Béla óta már úgy tűnt, hogy nincs olyan pedagógus, aki szívén viselné közössége jövőjét. Egy Komáromhoz közeli faluban szlovák iskolaigazgató-nőről hallottam, aki helybéli szlovák vállalkozóktól gyűjt és körbejárja az iskoláskorú szlovák- és magyar gyermekes családokat. Átad nekik egy 2000 korona értékű ajándékcsomagot, orruk alá tartja a beíratásról szóló papírt és ígéretet tesz arra, hogy minden évben kapnak majd egy hasonló értékű ajándékcsomagot a szlovák iskolától. A helyi magyar iskolaigazgató ülve szemléli a helyzete és siránkozik a fogyó elsősök láttán. Szegény Agócs Béla, ha ezt tudta volna még mindig élne. Nem hitt volna azoknak, akik bíztatták, majd politikai tőkét kovácsoltak munkájából és cserben hagyták.

Egyszóval magyar iskola és óvoda. Sokan hiszik, hogy a többségi nyelv tökéletes elsajátítása jelentheti gyermeke számára az egyetlen kiugrási lehetőséget. Butaság. A gyereknek sokkal többet segít a szeretet és az erkölcsre, becsületre, magabiztosságra való nevelés. Generációk felvidéki magyarjainak bőre alá oltották be a kisebbrendűségi érzést. A szlovák óvodába, általános iskolába járatott magyar ember anyanyelv tudása a szakemberek szerint az óvoda előtti, kisgyermeki fokon marad. Finnországban a svéd „kisebbségi” (undorító szó) oviban nem tanítják a finn nyelvet, maximum finn mondókákat mondogatnak és énekeket dalolnak. Ezzel az ovisok lassan megmártóznak a többség nyelvében. Láss csodát a finn ovikban pedig a svéd kisebbségi nyelvben fürdetik hasonlóan a többségi csemetéket. Egyszóval be kell indítanunk egy Agócs programot a magyar iskolákért. De semmi esetre sem jó úgy kezdeni, hogy magyar érdekképviselőink némelyike magyar egyetem ellen szól és magyar alapiskolát akar bezáratni. A hat osztályos gimi sem jó út, hiszen a magyar elemi iskolából elszívja idő előtt a koponyákat, ezzel az veszít versenyképességéből, ezzel együtt minőségéből is.

Avagy uraim a "politizálóink" közt, ocsmány gazemberség nyílt színen kiröhögni és csak fejőstehénnek nézni a Rákóczi Szövetséget. Ők az egyetlenek, akik a felvidéki magyar oktatásért komolyan tesznek, tettek. Na meg Agócs Béla…

Köszönöm a rengeteg visszajelzést, bíztatást a bloggal kapcsolatosan. Mostanság, mint látható kevesebb időm van írni. Ennek ellenére itt vagyok. Sőt azt gondolom, hogy lassan elmondhatom azt is, hogy itt vagyunk. Rendkívül jó táptalajul szolgál az internet a hasonszőrűek számára. Azonos látásmódú emberekkel hozott össze a sors. Tegnap egyébként két impulzus is ért. Az egyik egy reggeli újságcikk a Pravdában. Egy szlovák hölgy (vegyesházasságban élő) alkotta, aki számomra szimpatikusan szólt mellettünk, magyarok mellett. A másik egy előadás volt, amely a finnországi svéd érdekképviseletről szólt. Összevetve a saját pártommal, abszolút valós az az állítás, hogy pártom politikusainak-tisztelet a kivételnek-fő szempontja az egzisztenciális szinten maradás és nem közösségünk képviselete. Ez mindig elszomorít. A kormányon töltött nyolc esztendő érdekképviseletét jól írta le egy atyai barátom, amikor azt mondta, hogy ezek alatt az évek alatt a félmilliós magyarság 30 tagjának érdekeit kiválóan sikerült képviselni. Itt tartunk. Járásunk falvait Csemadok vezetőként járva pedig szomorú kép fogad. Az egyik helyen hektárról hektárra vásárolják meg az emberektől a földet szlovák vállalkozók. Másutt megműveletlenül állnak a kertek, mert a háziak a Nokiába, Suzukiba járnak műszakozni. A felügyelet, nevelés nélkül maradt gyerekek isznak, cigiznek, kábszereznek. A ledolgozott napok utáni buszjáratokon az emberek borral ünneplik sokszor a három nap szabadot, amelyikből egyiket végigalusszák, a másikat az elmaradt házimunkával töltik, a harmadikban rápihennek a következő műszakokra. Mindezt havi 14-15 ezer koronáért. Ezeknek az embereknek sajnos a legkisebb gondjuk a magyar iskola, az olvasás. Még egy jó focihoz sincs kedvük. A kényelmeset fogják választani és ez nem az ő hibájuk. Hanem-félve mondom ki-az elherdált nyolc évé.
Közben az "érdekvédőink" Koszovóval, Liszaboni szerződéssel, illetve a kulturális támogatások szájbefogásra használásával töltik.
A finnországi svédek háromszázezren 9 napilapot tartanak. Ezek a helyiek jogaival és az adott régióval foglalkoznak. Három svéd egyetemük van. A vegyesházasságok immáron közel 90%-ban svéd iskolába íratják a csemetéket. Még arra is ügyelnek, hogy külön svéd mesecsatornát tartsanak fenn, hogy már az aprók is magukén szocializálódjanak. Arról nem is teszek említést, hogy magától értetődik, ha Finnországban egy svéd megbetegszik, akkor anyanyelvén gyógyítják és az orvosság útmutatóját is imígyen olvashatja. Ez mind nem pénzkérdés. Legalábbis nem csupán az.
Nemrégiben egy beszélgetést csíptem el. Két csallóközi szlovák diskurált arról, hogy az egyiknek amint ideköltözött megérkezett a számlájára félmillió korona. A másik még várta. Kitől, honnan, miért??

Éledező autonómiamozgalmak a Felvidéken

Zsebők Csaba, Magyar Nemzet, 2008. február 4.

– Járásunkban a Csemadok szervezésében már hagyományosan minden esztendőben megemlékezünk az 1994-es komáromi nagygyűlésről, ahol a felvidéki magyarok választott önkormányzati és parlamenti képviselői találkoztak, hogy egy közös szándékot deklaráljanak – emlékeztet Petheő Attila, a legnagyobb szlovákiai magyar civil szervezet, a Csemadok Komáromi Területi Választmányának elnöke, a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) észak-komáromi önkormányzati képviselője.

Fontosnak tartja mindezt kiemelni, hiszen a gyűléstől ország-világ az autonómia kikiáltását várta, amire akkor azonban csak a Duray Miklós vezette Együttélés Mozgalomnak lett volna mersze. A másik két párt, a magyar kereszténydemokraták Bugár Bélával az élen, és a liberálisnak neveztetett Magyar Polgári Párt ettől az utolsó napokban elhatárolódott.

– Ennek a tényét és üzenetét 1998 óta, amikortól is a három párt egyesülésével megalakult MKP kormányra került, igyekeznek elhallgatni a felvidéki közélet vezetői. Azt gondolom, az autonómia kérdése Szlovákiában nem lehet tabutéma. Mi magyarok tesszük azzá – nyomatékosítja a fiatal felvidéki politikus. – Az úgynevezett liberális fennhatóság alatt működő egyetlen szlovákiai magyar napilap és a magyarul megjelenő sajtóorgánumok nyolcvan százaléka a nemzet létét érintő kérdéseket gyakorlatilag nemlétezőként kezeli. A magyarság elleni atrocitásokat pedig csupán a példányszám növelésére, politikai tőke kovácsolására és esetlegesen a mai szlovák kormány lejáratására használja.

Petheő Attila úgy véli: a felvidéki magyarságnak jelenleg még nincs nyilvánosságra hozott használható autonómiakoncepciója. Szerinte ennek fényében elsősorban azt kellene elmondani a magyar nemzetrész tagjainak, hogy mit jelent az autonómia. Tudniuk kell ugyanis, hogy a felvidéki magyarság jelenlegi helyzetében belső önrendelkezés nélkül az e közösség által megtermelt javak nem a dél-szlovákiai régiókra fordíttatnak.

– Egyszóval: a mi éléskamránkhoz csak a szomszédnak van kulcsa.

Petheő Attila nem kívánja kommentálni Bósza János kezdeményezéseit, szerinte ugyanis fontos, hogy egy autonómiakoncepció használható legyen. Elárulta, hogy készülőben van egy kiforrottabb terv, de a kezdeményezők nevét – taktikai okokból – egyelőre titokban tartja

Engedelmükkel újra Ágoston Andrást a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnökét idézem az alábbiakban.

A rendszerváltás befejezése és a korszakváltás folyamatai

A 21. század első évtizedének második felében lassan kirajzolódnak a magyar-magyar és a magyar-kisantant viszonyrendszerben zajló korszakváltás körvonalai. S az új formáció körvonalai is. Melyek a rendszerváltás időszakára jellemző formák, amelyek most lebomló­ban vannak? Röviden, ezek:

a Budapestről és a helyi többségi elitek részéről egyaránt kedvezményezett, esetenként ütközőzónát képező kisebbségi egypártrendszerek elfogadása, bennük az anyagilag is támogatott egypártokkal;

e viszonyrendszer egyik eszmei sarokpontja a „kormányzati felelősségvállalás" kultu­sza. Ennek lényege, hogy helyi többségi politikai elit által felállított bizalmi minimu­mot (kormányzati felelősségvállalás esetén az autonómiakövetelések mellőzése) mind Budapest, mind a magyar egypártok elfogadták.

A magyarországi és a kisebbségi politikai elitek közötti, formálisan partneri viszony­rend­szer, melynek alapeszméi: a sima kapcsolattartás, az „európai mércéknek megfe­lelő, s a kisebbségi közösség egésze által elfogadott" autonómiatörekvések konkrét politikai szerepvállalás nélküli „támogatása".

Az egyenlő távolságtartás és a szocialista érából visszamaradt benemavatkozás elvé­nek a magyar-magyar viszonyrendszerben való érvényesülése. Ennek az elvnek az al­kalmazása akadályozta meg, hogy a magyar diplomácia és a ki­sebbségi közösségekkel együtt folytasson nemzetközi tevékenységet. Mindenekelőtt az autonómia ügye maradt emiatt gazdátlan a nemzet­közi politikai színtéren.

A kettős állampolgárság intézményének gondos – általában kétoldalú – mellőzése.

A magyar-kisantant viszonyrendszer változása a szomszédos országok azon igyeke­zetében ragadható meg, hogy EU-csatlakozásukat követően kemény, nemzeti alapú támadá­sokat intéznek a kisebbségi közösségek ellen, és számos, egyelőre főleg presztízs-szempont­ból fontos magyar állami érdeket is veszélyeztetnek. A cél az, hogy a magyar diplomácia az állandó nyomás alatt ne váljon a nemzeti érdekérvényesítés erős eszközévé.

Ezek a viszonyrendszerekben bekövetkező történelmi korszakváltás jellemző sarok­pontjai. Ha elfogadjuk, hogy az EU-csatlakozás jelképes dátuma lehet a rendszerváltás befeje­zésének, akkor kézen­fekvő a megállapítás, hogy a magyar-magyar viszonyrendszer változását illetően Magyaror­szág majd a szomszédos államok EU-csatlakozása szintén fordulópontot jelent.

Melyek lebomlás külső ösztönzői és a lehetséges új magyar-magyar viszonyrendszer fontosabb jellemzői?

Kisebbségi pártok és a helyi többségi elit „integrációs" törekvései

A VMDP-ben már többször jeleztük, hogy a magyar-magyar viszonyrendszer belső átalakulása nem kívülről gerjesztett folyamat, ugyanakkor vannak fontos külső események, amelyek esetenként jelentősen befolyásolják a változásokat.

Ilyen külső körülmény az, hogy a szomszédos államok politikai elitje az EU-ban meg­kapta a demokratikus minősítést. Ennek legfőbb eredménye esetükben is az EU-csatlakozás volt.

E fordulat részünkre releváns lényege az, hogy a szomszédos államok politikai elitjei­nek többé nincs szüksége arra, hogy az ország­ban végbemenő demokratikus folyamatokat a magyar egypártok formális szerepeltetésével demonstrálják.

A szomszédok, Szerbia is, fel­hagytak a korábbi gyakorlattal, s gyakorlatilag kiszorí­tották a magyar pártokat a kormányzati struktúrából. Annak ellenére, hogy azok készségesen betartják a bizalmi minimumot. Ez a fordulat a kisebbségi egypártokat a legfontosabb funkci­ójuktól fosztotta meg. Attól a szereptől, amely lehetővé tette a „tíz gazdag magyar" szindró­májának kialakulását.

A szerepüktől megfosztott egypártokra az anyaországnak sincs szüksége. Nem tud velük mit kezdeni.

Közben a szomszédok véglegesíteni akarják a maguk által teremtett új helyzetet. Arra törekednek, hogy a kisebbségi pártokat integrálják. Pontosabban, hogy politikailag mindegyi­ket beolvasszák valamelyik magát demokratikusnak tituláló helyi többségi pártba, vagy tömö­rülésbe. A cél az, hogy a „kormányzati felelősségvállalás" lehetőségét tőlük megvonva a ma­gyar kisebbségi pártok alapvetően a kengyeltartó szerepébe szoruljanak vissza.

De, hogy ne érhesse szó a ház elejét, a demokratikus folyamatok állandó jelenlétét bi­zonyítandó, a nagy szerb, román és immár a szlovák pártok is egy-egy kisebbségi politikus szerepeltetésével Európa szemében olybá kívánnak feltűnni, mint akik országukban eredmé­nyesen oldották meg a kisebbségi kérdést.

Van ennek a szerepvesztésnek a magyar nemzet részére elfogadható alternatívája?

Persze, hogy van. Elsősorban a nemzet határmódosítás nélküli politikai integrációja, a kisebbségi többpártrendszer, melynek lényege, hogy a magyar pártok az ellenzék ellenzéke­ként követelnek nemzeti alapú autonómiát, valamint számarányos parlamenti képviseletet, illetve a garantált képviselői helyek intézményének bevezetését. S természetesen a kettős ál­lampolgárság.

A kisebbségi többpártrendszer az új viszonyrendszer egyik fontos pillére

Már az átütő sikerű Orbán-Tőkés őszi politikai hadjárat megmutatta: az autonómiakö­vetelő politikai erők megléte elengedhetetlen feltétele annak, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok nemzetként vállalhassák a 21. század megpróbáltatásait.

Kívülről szinte műélvezet volt nézni, hogy az EU-parlamenti választások kampányá­ban, de azt követően is, hogyan rázza meg elnehezedett tagjait az RMDSZ, és hogyan húzza elő a naftalinból a steril, a többségi politikai elit bizalmi minimumának megfelelő, óvatos au­tonómiapárti retorikát. A kampány és a választásokat követő pezsgő időszak megmutatta: nincs politi­kai átjárhatóság az életes autonómiakövetelés és a bizalmi minimum elfogadása között. Sima kampányfogásként különösen nem.

Soroljuk fel az új magyar-magyar viszonyrendszer immár világosan megmutatkozott elemeit.

Orbán Viktor nagysikerű erdélyi hadjárata jelezte, ha van stratégiai elképzelés a Kár­pát-medencében élő magyar nemzet egészének felemelésére vonatkozóan, akkor a koncepción belül helye van a politikai elitek és a politikai pártok együttműködésére, mondjuk ki, egysége­sülésére.

Erre vonatkozóan Orbán Viktor a múlt év december 20-án Esztergomban a schengeni csatlakozás illetve a magyar-szlovák határ megszűnésének előestéjén mondott beszédében rámutatott: „nem elég eltávolítani a fizikai határokat, kultúrában, lélekben és emberségben is össze kell nőnie a korábban egymástól elválasztott magyar nemzetrészeknek". Melyik a leg­jobb eszköze annak, hogy összenőjön, ami összetartozik? Hát a kettős állampolgárság.

Orbán Viktor Esztergomban vállalta a felelősséget, reméljük a kezdeményezés kocká­zatát is: „A politikai osztály évek óta tudja, hogy meg kellene oldani ezt a problémát, amire számos megoldás van. Persze a legkézenfekvőbb a kettős állampolgárság lenne, és még sem volt elegendő erő, elszánás és bátorság a mai politikai vezetőkben, hogy felkészülve erre a mai napra megsegítsük a délvidéki és a kárpátaljai magyarjainkat".

Mindezt figyelembe véve a Magyar Polgári Párt létrejöttét Erdélyben nem lehet eléggé felértékelni. A kisebbségi többpártrendszer, melyben egy a helyi hatalmi központ felé tendáló, akár elvtelen kompromisszumra is hajló magyar párt mellett működik egy, vagy több konokul autonómiát követelő párt, eleme lehet az új magyar-magyar viszonyrendszernek. A feltétel persze az, hogy Budapestnek is legyen víziója a „demokratikus" szomszédállamok felzárkó­zását kísérő az országház lépcsőjét ostromló hullámverés megszelídítésére. Olyan, amely a kisebbségi autonómiák kérdését nem kívánja átpasszolni sem a szomszédos országoknak, sem Európának. Természetesen, a magyar nemzet benyújthatja a 20. századbeli számlát a szom­szédoknak és Európának is, de a legfontosabb az, mit tud a nemzet egésze, politikai elitje pro­dukálni itt és most.

Ma, a felvidékit kivéve, minden magyar közösségben működik a kisebbségi többpárt­rendszer. A Vajdaságban jutottunk a legmesszebbre. Létezik a politikai átalakulás doktrínája, tudjuk, hogy mi történik velünk, s a pártok megtették első lépéseiket a korszakválás során is hatékony politikai tevékenység megalapozására.