Engedelmükkel újra Ágoston Andrást a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnökét idézem az alábbiakban.

A rendszerváltás befejezése és a korszakváltás folyamatai

A 21. század első évtizedének második felében lassan kirajzolódnak a magyar-magyar és a magyar-kisantant viszonyrendszerben zajló korszakváltás körvonalai. S az új formáció körvonalai is. Melyek a rendszerváltás időszakára jellemző formák, amelyek most lebomló­ban vannak? Röviden, ezek:

a Budapestről és a helyi többségi elitek részéről egyaránt kedvezményezett, esetenként ütközőzónát képező kisebbségi egypártrendszerek elfogadása, bennük az anyagilag is támogatott egypártokkal;

e viszonyrendszer egyik eszmei sarokpontja a „kormányzati felelősségvállalás" kultu­sza. Ennek lényege, hogy helyi többségi politikai elit által felállított bizalmi minimu­mot (kormányzati felelősségvállalás esetén az autonómiakövetelések mellőzése) mind Budapest, mind a magyar egypártok elfogadták.

A magyarországi és a kisebbségi politikai elitek közötti, formálisan partneri viszony­rend­szer, melynek alapeszméi: a sima kapcsolattartás, az „európai mércéknek megfe­lelő, s a kisebbségi közösség egésze által elfogadott" autonómiatörekvések konkrét politikai szerepvállalás nélküli „támogatása".

Az egyenlő távolságtartás és a szocialista érából visszamaradt benemavatkozás elvé­nek a magyar-magyar viszonyrendszerben való érvényesülése. Ennek az elvnek az al­kalmazása akadályozta meg, hogy a magyar diplomácia és a ki­sebbségi közösségekkel együtt folytasson nemzetközi tevékenységet. Mindenekelőtt az autonómia ügye maradt emiatt gazdátlan a nemzet­közi politikai színtéren.

A kettős állampolgárság intézményének gondos – általában kétoldalú – mellőzése.

A magyar-kisantant viszonyrendszer változása a szomszédos országok azon igyeke­zetében ragadható meg, hogy EU-csatlakozásukat követően kemény, nemzeti alapú támadá­sokat intéznek a kisebbségi közösségek ellen, és számos, egyelőre főleg presztízs-szempont­ból fontos magyar állami érdeket is veszélyeztetnek. A cél az, hogy a magyar diplomácia az állandó nyomás alatt ne váljon a nemzeti érdekérvényesítés erős eszközévé.

Ezek a viszonyrendszerekben bekövetkező történelmi korszakváltás jellemző sarok­pontjai. Ha elfogadjuk, hogy az EU-csatlakozás jelképes dátuma lehet a rendszerváltás befeje­zésének, akkor kézen­fekvő a megállapítás, hogy a magyar-magyar viszonyrendszer változását illetően Magyaror­szág majd a szomszédos államok EU-csatlakozása szintén fordulópontot jelent.

Melyek lebomlás külső ösztönzői és a lehetséges új magyar-magyar viszonyrendszer fontosabb jellemzői?

Kisebbségi pártok és a helyi többségi elit „integrációs" törekvései

A VMDP-ben már többször jeleztük, hogy a magyar-magyar viszonyrendszer belső átalakulása nem kívülről gerjesztett folyamat, ugyanakkor vannak fontos külső események, amelyek esetenként jelentősen befolyásolják a változásokat.

Ilyen külső körülmény az, hogy a szomszédos államok politikai elitje az EU-ban meg­kapta a demokratikus minősítést. Ennek legfőbb eredménye esetükben is az EU-csatlakozás volt.

E fordulat részünkre releváns lényege az, hogy a szomszédos államok politikai elitjei­nek többé nincs szüksége arra, hogy az ország­ban végbemenő demokratikus folyamatokat a magyar egypártok formális szerepeltetésével demonstrálják.

A szomszédok, Szerbia is, fel­hagytak a korábbi gyakorlattal, s gyakorlatilag kiszorí­tották a magyar pártokat a kormányzati struktúrából. Annak ellenére, hogy azok készségesen betartják a bizalmi minimumot. Ez a fordulat a kisebbségi egypártokat a legfontosabb funkci­ójuktól fosztotta meg. Attól a szereptől, amely lehetővé tette a „tíz gazdag magyar" szindró­májának kialakulását.

A szerepüktől megfosztott egypártokra az anyaországnak sincs szüksége. Nem tud velük mit kezdeni.

Közben a szomszédok véglegesíteni akarják a maguk által teremtett új helyzetet. Arra törekednek, hogy a kisebbségi pártokat integrálják. Pontosabban, hogy politikailag mindegyi­ket beolvasszák valamelyik magát demokratikusnak tituláló helyi többségi pártba, vagy tömö­rülésbe. A cél az, hogy a „kormányzati felelősségvállalás" lehetőségét tőlük megvonva a ma­gyar kisebbségi pártok alapvetően a kengyeltartó szerepébe szoruljanak vissza.

De, hogy ne érhesse szó a ház elejét, a demokratikus folyamatok állandó jelenlétét bi­zonyítandó, a nagy szerb, román és immár a szlovák pártok is egy-egy kisebbségi politikus szerepeltetésével Európa szemében olybá kívánnak feltűnni, mint akik országukban eredmé­nyesen oldották meg a kisebbségi kérdést.

Van ennek a szerepvesztésnek a magyar nemzet részére elfogadható alternatívája?

Persze, hogy van. Elsősorban a nemzet határmódosítás nélküli politikai integrációja, a kisebbségi többpártrendszer, melynek lényege, hogy a magyar pártok az ellenzék ellenzéke­ként követelnek nemzeti alapú autonómiát, valamint számarányos parlamenti képviseletet, illetve a garantált képviselői helyek intézményének bevezetését. S természetesen a kettős ál­lampolgárság.

A kisebbségi többpártrendszer az új viszonyrendszer egyik fontos pillére

Már az átütő sikerű Orbán-Tőkés őszi politikai hadjárat megmutatta: az autonómiakö­vetelő politikai erők megléte elengedhetetlen feltétele annak, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok nemzetként vállalhassák a 21. század megpróbáltatásait.

Kívülről szinte műélvezet volt nézni, hogy az EU-parlamenti választások kampányá­ban, de azt követően is, hogyan rázza meg elnehezedett tagjait az RMDSZ, és hogyan húzza elő a naftalinból a steril, a többségi politikai elit bizalmi minimumának megfelelő, óvatos au­tonómiapárti retorikát. A kampány és a választásokat követő pezsgő időszak megmutatta: nincs politi­kai átjárhatóság az életes autonómiakövetelés és a bizalmi minimum elfogadása között. Sima kampányfogásként különösen nem.

Soroljuk fel az új magyar-magyar viszonyrendszer immár világosan megmutatkozott elemeit.

Orbán Viktor nagysikerű erdélyi hadjárata jelezte, ha van stratégiai elképzelés a Kár­pát-medencében élő magyar nemzet egészének felemelésére vonatkozóan, akkor a koncepción belül helye van a politikai elitek és a politikai pártok együttműködésére, mondjuk ki, egysége­sülésére.

Erre vonatkozóan Orbán Viktor a múlt év december 20-án Esztergomban a schengeni csatlakozás illetve a magyar-szlovák határ megszűnésének előestéjén mondott beszédében rámutatott: „nem elég eltávolítani a fizikai határokat, kultúrában, lélekben és emberségben is össze kell nőnie a korábban egymástól elválasztott magyar nemzetrészeknek". Melyik a leg­jobb eszköze annak, hogy összenőjön, ami összetartozik? Hát a kettős állampolgárság.

Orbán Viktor Esztergomban vállalta a felelősséget, reméljük a kezdeményezés kocká­zatát is: „A politikai osztály évek óta tudja, hogy meg kellene oldani ezt a problémát, amire számos megoldás van. Persze a legkézenfekvőbb a kettős állampolgárság lenne, és még sem volt elegendő erő, elszánás és bátorság a mai politikai vezetőkben, hogy felkészülve erre a mai napra megsegítsük a délvidéki és a kárpátaljai magyarjainkat".

Mindezt figyelembe véve a Magyar Polgári Párt létrejöttét Erdélyben nem lehet eléggé felértékelni. A kisebbségi többpártrendszer, melyben egy a helyi hatalmi központ felé tendáló, akár elvtelen kompromisszumra is hajló magyar párt mellett működik egy, vagy több konokul autonómiát követelő párt, eleme lehet az új magyar-magyar viszonyrendszernek. A feltétel persze az, hogy Budapestnek is legyen víziója a „demokratikus" szomszédállamok felzárkó­zását kísérő az országház lépcsőjét ostromló hullámverés megszelídítésére. Olyan, amely a kisebbségi autonómiák kérdését nem kívánja átpasszolni sem a szomszédos országoknak, sem Európának. Természetesen, a magyar nemzet benyújthatja a 20. századbeli számlát a szom­szédoknak és Európának is, de a legfontosabb az, mit tud a nemzet egésze, politikai elitje pro­dukálni itt és most.

Ma, a felvidékit kivéve, minden magyar közösségben működik a kisebbségi többpárt­rendszer. A Vajdaságban jutottunk a legmesszebbre. Létezik a politikai átalakulás doktrínája, tudjuk, hogy mi történik velünk, s a pártok megtették első lépéseiket a korszakválás során is hatékony politikai tevékenység megalapozására.