Önrendelkezés, vagy elmúlás?
A felvidéki magyar nemzetrész 1920 óta kényszerkisebbségként tengeti napjait. Ez annyit tesz, hogy egyikünket, estünkben egyikünk felmenőit sem kérdezték meg arról, hogy mely országban kíván élni magyarként. Egy a nemzetközi politika és gazdasági érdekek által kreált gazdaságilag, földrajzilag megosztott és soknemzetiségű Csehszlovákiában, vagy egy földrajzilag és gazdaságilag egységes ország etnikailag korrekt módon szabott határai között. Az esélyt is elvették nemzeti közösségünktől 1920-ban és 1947-ben, hogy túléljünk, a reménytől igyekeztek megfosztani a kárpát-medencei magyarságot.
A számok magukért beszélnek: 1920-ba a mai Szlovákia területén 1,9 millió lakos ebből 890 000 magyar élt, 2001-ben a népszámlálás 5,4 millió lakost, ebből 520 000 magyart mutatott ki. Jelzés értékű, hogy az 1991 – 2001-es népszámlálások között eltelt 10 év alatt 50 000-rel fogyott a szlovákiai magyar közösséghez tartozók száma. Ugyanebben az időszakban a szlovák nemzetiségűek száma közel 100 000-rel nőtt. Az asszimiláció az utóbbi évtizedben felgyorsult, amelynek két fő oka a vegyes házasságok (1930-ban 10%, manapság 30%) és az iskolaválasztás. A magyar gyermekek mintegy 25%-ka szlovák iskolába jár a Felvidéken. A magyar nemzetiségű általános iskolások 75%-ka jár magyar iskolába, míg a vegyes házasságokban születetteknek csupán 15%-ka. Ennek több oka van, melyek közül csupán kettőt említenék meg: a Benes – korszakból hátramaradt félelem és a kisebbségi létből fakadó, hátrányos megkülönböztetéstől való félelem.
A rendszerváltoztatástól eltelt húsz esztendőben a szlovákiai magyar politikai elithez tartozók egyike sem tett határozott lépéseket annak érdekében, hogy a fenti, negatív folyamatokat megállítsa. Sőt, politikai elitünk asszisztált ahhoz, hogy a nyelvhatár mára 30 kilométerre van már csak a déli államhatártól. Utolsó esélyünk a 16 (tizenhat!) évvel ezelőtti komáromi nagygyűlés lett volna, ami nem hozott eredményt. Lehet az okokat firtatni, de akkor is tény maradt, hogy nem volt egy közéleti szereplő sem, aki magasba emelte volna a zászlót, és az önrendelkezést kiáltatta volna ki az ott megjelent több ezer küldöttel. A történelemben az akarat és erő tényezőit sosem mellőzhetjük. 1994-ben a szlovákiai magyar közösség nemcsak számszerűségében, hanem gyakorlati szervezés és a politikai cselekvőképesség tekintetében is egyben volt. Azóta a szlovákiai magyar médiumoknak és az önérdekű politizálásnak köszönhetően fásulttá és hitevesztetté vált a nemzetrész. Akaratgyenge közösség pedig nem juthat el a jövőjét jelentő önrendelkezésig.

A terület, ahol manapság élünk a az elmúlt ezer esztendőben Magyarország részét képezte. Az ország, ahol jelenleg élünk, Szlovákia. Egy állam, amely először a második világháborúnak köszönhetően keletkezett csatlósként, majd később egy a politika által, a polgárok megkérdezése nélkül felbomlott Csehszlovákia maradékaként 1993-ban. Nem egyedüli a történelemben az, hogy egy nemzettől területet vesznek el. Tudjuk ez történt az Osztrák-Magyar Monarchia bukása után Dél-Tirollal is, mikor a hatalmak Olaszországhoz csatolták. Ahhoz az Itáliához, amely tudatosan kezdett ezután a terület németesítésébe. Ám a kommunista blokkon éppen hogy kívül rekedt Ausztria határozottan kiállt az elcsatolt nemzetrésze mellett, amíg Magyarország kommunistái rá sem hederítettek nemzettársaikra.
Néhány mondatban fel kell vázolnunk, hogy az önrendelkezés, vagy érzékenyebb nemzetek számára vörös posztónak számító, autonómia kifejezések mit is takarnak.

Nemzetközi precedensek értelmében a népek szabadon határozhatják meg politikai státusukat, és szabadon irányíthatják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket. 1514. számú ENSZ-határozat előírta, hogy az önrendelkezési jog gyakorlása az államok területi integritását vagy politikai függetelenségét nem veszélyeztetheti. Az 1970. évi ENSZ nyilatkozat ezt a korlátozást megismételte. Az ENSZ Közgyűlésének, 1970. évi 2625. számú határozata hozzáteszi, hogy az önrendelkezési jog erőszakos megtagadása esetében, a népeknek joguk van ellenállni. Kende Péter tanulmányában Bibó Istvánra hivatkozva aláhúzza, hogy az önrendelkezés és a területi stabilitás konfliktusában nem két elv ütközik egymással, hanem egy elv és egy praktikus szükséglet.

Az önrendelkezésnek létezik külső-és belső formája. A külső önrendelkezés kivívása alatt egy terület elszakadását értjük. A felvidéki magyarság esetében a belső önrendelkezés kivívása jelentheti a megoldást, amely az adott állam területi inegritásának tiszteletben tartása mellett érhető el. A szlovákiai magyar nemzetrész közös identitással, közös kultúrával, közös nyelvvel, közös történelmi hagyományokkal bíró népcsoport, így az 1990-es UNESCO ajánlás értelmében teljesíti az önrendelkezés eléréséhez szükséges alapvető alanyi kritériumokat. ENSZ Emberi Jogok Bizottsága egyéni jogként jellemezte a népcsoportok belső önrendelkezését. Az egyéni emberi jogokat az egyes államok etnikai, vallási vagy ideológiai hovatartozásra való tekintet nélkül kell hogy biztosítsák. Ekképpen a különböző népcsoportokhoz tartozó egyéneknek joguk van képviseltetni magukat az állam törvényhozó szerveiben, és szabadon írányíthatják kulturális, társadalmi és szociális fejlődésüket. A felvidéki magyarság esetében tehát ezzel az önrendelkezés kivívásának tartalmi része is biztosított.
Az Európa Tanács (ET) Parlamenti Közgyűlésének 1201. (1993) számú ajánlásának 1. cikke közvetve kimondja, hogy a szlovákiai magyarság nemzeti kisebbség.
Ugyanennek az ajánlásnak a 11. cikke kijelenti: „azokban a körzetekben, ahol egy nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, ezen személyeknek jogukban áll, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelő és az állam nemzeti törvénykezésével összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatási szervekkel, vagy különleges státusszal rendelkezzenek.”
A belső önrendelkezési jog kollektív jellegének szempontjából az autonómia három típusa bír fontossággal: a kulturális, a közigazgatási és a területi autonómia. Kulturális autonómia alatt egy kisebbség kulturális, oktatási és nyelvi problémáinak önigazgatását értjük. A közigazgatási autonómia a szervezkedési, funkcionális és főképp a gazdasági szabadság megvalósulását hordozza magában. Az adott régiónak, az államtól különválasztott ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi és a többi gazdasági ágazati, illetve adóztatási politikája van, amely egyfelöl az országos költségvetéstől való elkülönülést, másfelöl a központi intézmények fenntartásához való hozzájárulást feltételezi. A területi autonómia a kisebbség által lakott terület különleges státusát jelenti, amely az önrendelkezést lehetővé teszi a közigazgatási, vallási, oktatási és kulturális ügyekben, a törvényhozó és végrehajtó hatalom bizonyos jogainak helyi szinten történő gyakorlása által.
Hogy melyik önrendelkezés forma lenne számunkra megnyugtató tehetném fel a kérdést bízva abban, hogy világos mindenki számára, hogy csak ez a forma jelenthet hosszútávú megoldást közösségünk számára. Hiszen az önrendelkezés lényege, hogy rólunk ne döntsenek nélkülünk.
A szlovákiai magyarságnak szüksége van arra, hogy nagyobb államegységen belül saját, tökéletesebb önkormányzatisággal bírjon. Erre lett volna egy rendkívül jó leghetőség Komárom Megye létrejötte, amit az akkor kormányon lévő szlovákiai magyar politikai erő nem volt képes keresztülvinni, határozottabban fogalmazva feladott. Az önálló megyében iskoláinkról, kulturális intézményeinkről, közútjainkról, egészségi-és szociális intézményeinkről, európai kapcsolatainkról, megyei tulajdonba levő intézményeinkről, stb. magunk dönthettünk volna. Ez még nem lett volna elég, hiszen a választók akaratából az újonnan kialakított megyék közül Nyitra Megyében teljhatalomra tett szert a magyarság, amivel közösségünk választott képviselői önös gazdasági érdekeiket előtérbe helyezve visszaéltek (lásd.: szociális-és egészségügyi intézmények magánosítása, megyeháza eladása). Ezek a a politikusok etnobiznisszé silányították a magyarság létét befolyásoló lehetőséget.
A fentiek magukba foglalták, de fontos leírni, hogy szükségünk van a gazdasági és kulturális értékeink feletti nagyobb rendelkezésre, hiszen ahogy megfigyelhetjük, Szlovákia deli, magyarok által lakott sávjába érkezik a legkevesebb beruházó, nem épülnek gyorsforgalmi utak, a magyarságak adott kulturális támogatások mértéke nem érik el a magyarság számarányát. Azaz, a felvidéki Magyar nemzetiségű szlovák állampolgár ugyanúgy fizeti az államkasszába adóját, de jóval kisebb mértékben részesül az őt illető javakban. Itt említhetnénk még a többség által keresztülvitt olyan szlovákiai törvényeket, mint a nyelvtörvény, zászlótörvény, stb. Ezeknek-és a szintén etnibizniszt folytató helyi oligarchák létének- oka, hogy munka és anyanyelvi szórakozás/művelődés ügyében vándorolnunk kell szülőföldünkről.
Megmaradásunkhoz szükségünk van arra, hogy többletjogokat kapjunk az élet bizonyos területein. Más jogok vonatkozzanak oktatási-és közintézményeinkre. Motiválva legyen a szülőföld és az anyanyelv megtartása. Nem jelent többletjogot a nyelvtörvény eltörlése, vagy a benesi dekrétumok hatájon kívül helyezése. Mindkét esetben az alapvető emberi jogaink megnyirbálásáról beszélünk, ezért ezek megszüntetése nem érdem, hanem az emberi és európai viselkedési normák betartása. Egyébként érdekes, ha már létező, avagy nem létező jogainkat említjük, hogy bennünket magyarokat a szlovák alkotmányban mind a mai napig nem tekintenek államalkotó nemzetnek, ennek ellenére mégsem ajánlják fel az önrendelkezés lehetőségét számunkra.
Amiről még ehelyütt nem tettünk említést, az az egyházaink kérdése. A szlovákiai magyarság döntő többsége a római katolikus egyház kebelébe tartozik. Keresztény hitünk, hagyományaink, értékrendünk egyszersmind nemzettartó erővel bírnak. Ezért lenne szükségünk magyar egyházmegyére. A felvidéki magyar papság és politikum képviselői egy ideig helytelenül magyar püspüköt követeltek a fevidéki magyarságnak. Hogy ezt a rövidlátásuk, vagy az állandó kompromisszumkeresés, vagy rossz tanácsadók diktálták-e számukra, azt nem tudom. Azzal viszont fotos tisztában lennünk, hogy van precedens, aminek alapján önálló magyar egyházmegyét követelhetünk magunknak, vagy ivel az egyház államhatárok felett áll, kérjük a magyarországi egyházmegyék határainak kitolását, ne adj Isten a régi egyházmegyei határok visszaállítását.
Ne gondoljuk, hogy Európában csupán mi vagyunk hasonló helyzetben, hogy csupán bennünket érint a kisebbségi lét. Fentebb már szó esett Dél-Tirolról. Rajtuk kívül ott van a Finnországban élő 300 ezer lelket számláló svéd közösség, ha tetszik finnországi svéd nemzeti kisebbség nagy hangsúlyt fektet nyelvi jogainak megtartásásra, az iskolaválasztásra, a vegyesházasságokra és a svéd médiumok létére (a közösségnek kilenc napilapja van). A finnországi svédek számára három svéd egyetem biztosítja az alapoktól a felsőfokig történő képzés lehetőségét. Ezek a jogok nem a jóléti társadalomnak, hanem egy hatékony, megalapozott, nem öncélú érdekképviseletnek köszönhetőek. A katalán autonómia, a belgiumi német kisebbség helyzete mind-mind jó példa lehet számunkra arra, hogy miként rajzolható meg egy jövőbe mutató felvidéki magyar nemzetrész képe, anélkül, hogy unokáinkra csak a sírfeliratainkat hagynánk. (megjelenik a Regnum Marianum Kalendáriumban)

Felhasznált irodalom:
Tibori Szabó Kinga:A népek önrendelkezésének belső formája: egyéni szabadság vagy jog a kollektív autonómiához?
Kende Péter: Önrendelkezés KeletEurópában tegnap és ma, Regio - Kisebbség, politika, társadalom 4. évf. (1993.) 1.sz.
Vincze László: Az európai kisebbségi érdekérvényesítésről c. komáromi előadásából, 2008. március
Benyamin Neuberger: Nemzeti önrendelkezés: egy fogalom dilemmái. Foundede 1997., Norköping, Sweden, Fordította: Walter Klára

Egy hónap hallgatás után ismét itt. Lassan hozzálátok az íráshoz is, annál is inkább, hogy az utóbbi napokban nevüket nem vállaló emberektől kaptam hideget és meleget is. A nyár egyébként jól telt. Család, pihenés, munka, csapatépítés. Nemsokára minderről bővebben :-)