Az idős tanár csak ül és mesél. Azokról az időkről, amikor vallató szobában tartották őt éjszakákon át, mikor megfenyegették, állását vették. Nem akart családot alapítani, a sors így hozta, meg különben is, veszélybe sodorta volna őket. Még bízik, pedig tudja, hogy ugyanazok az eszközök. Demokratikus köntösbe bújtatott diktatúra. Ez a legveszélyesebb, hiszen az átkosban a pártról mindenki tudta, miről szól, mit szolgál. Megosztanak bennünket, és életben tartják az állandó veszélyhelyzet érzését.
Felnő egy nemzedék, aki nem fog emlékezni a tizedik születésnapjára, a körtefára, mert elveszik tőle az emlékeit. Jótékony amnéziába taszítják a sajátjaikat, hogy csökkentsék ingerküszöbüket és igazság iránti vágyakozásukat. A feledékenység homályába vesznek az átbeszélgetett éjjelek, az irodalmi színpad próbái és az egyetlen, legerősebbnek hitt összetartó erő, a nemzet.
Csipkerózsa álmát alussza a felvidéki magyar értelmiség, így hiányzik a következetes állásfoglalás az emberi élet értékeiről és közösségünk jövőjéről egyaránt. A felvidéki családok válságban vannak. Az egyén zsákutcába jutott, pedig szívesen tenne egy jobb, élhetőbb jövőért.
Higgyünk a csodában, a változásban, mert csak az a nemzet érheti el céljait, aki tud és mer álmodni.
(gondolatok egy 2007 februárjában a Múzeumi Szalon keretein belül történt beszélgetés kapcsán - Miklósi Péter beszélgetett Gáspár Tibor nyugalmazott gimnáziumi tanárral))
1 megjegyzés:
Igen Attila, ez a helyzet, s bevallom őszintén, szerintem még sokáig nem leszünk tisztában a valósággal. Amíg pénzuralmi rendszerben fogunk működni, amíg a civilizációk nem értik meg az emberi lélek elemi lényegét, addig szellemi rabságban fogunk élni. Ugyanis a lebutított többség manipulált akarata érvényesül társadalmainkban, amely nem a nemzetek, hanem a monopóliumok érdekeit szolgálják, minden áron.
Megjegyzés küldése