Megvallom régen volt hasonlóan mozgalmas hetem, mint az előző. Szombaton kezdődött, mikor leruccantam Budapestre a magyar - svéd meccsre. Az első, akiben a Stefánia úton botlottam, az egy nemzeti színekbe csavart Csemadok országos elnök volt. Nekünk a szurkolótábor fölé szólt a jegyünk, de igazán csak a második félidő utolsó húsz percére izzottunk be, mert addig nem volt túl lélelkemelő a játék. A közeg viszont annál inkább. Már a bejáratnál láttuk, hogy nem egy szokványos meccsre jöttünk, hiszen a a Dózsa György út felőli bejáratot nem láttuk a tömegtől. No, egyszóval jó volt, csak kár hogy kikaptunk.
Most szombaton nyolc év után jutottam el gimista korom kedvenc együttesének az Ossiánnak a koncertjére. Paksi Endre még mindig istenkirály. Jó koncert, jó hangulat (csaj talpig melltartóban a színpadon), magyar zászlók. Csak a hangosítást ne cseszték volna el. Vagy lehet, hogy az első sorokból kellett volna hallgatnom, mint anno??
Tegnap pedig a Magyar Dal Napja volt. Kis családommal átruccantunk a Monostori erődbe. Nem voltak túl sokan, de kellemes volt. Szétterítettük a pulcsikat és hallgattuk a zenét. Balázs és Merse barátja fogócskáztak és táncoltak. Marha zenét nyomott a Blind Myself! Balázs meg is ijedt tőle, de aztán együtt táncoltuk egyet a vaddisznókra (azért a Boci-Boci taarkát elnyomták szólógitárral és db kísérettel a fiúk). Később megállapítottuk, hogy a Tóth Verának százszor jobb a hangja, mint Zsédának. Sajna a Kispált már nem várhattunk meg...mert jött a fürdetés :-)