Központosultunk

Demokratikus centralizmus fogalmát a nálam idősebbek megtapasztalták, magam pedig családom elbeszéléseiből ismerem és könyvekből olvastam róla. Tulajdonképpen annyit jelent a fogalom, hogy létezik egy vízfej, és ennek a vízfejnek áll jogában mindent irányítani. Mindenek ura, sem Istent, sem embert nem ismer és nem becsül, viszont a látszatot megtartva olykor oszt és mosolyog. Ennek a centralizált közegnek mintapéldája a felvidéki magyar közélet. Itt következmények nélkül tehetnek eddig minden azok, akik a vízfejhez szegődtek. Áll a bál állatorvosi lovunk, az MKP háza táján is. Ütik-verik egymást a pénzért szolgává és sajátjuk árulóivá lett nagyok. Fény derült arra, hogy a magát liberálisnak nevező közeg miképpen jutott busás pénzekhez a mai szlovák kultuszminisztérium közösségünknek szánt millióiból. Kristályozódni látszik, hogy mi lett a komáromi hajógyárral, a megyeri tejüzemmel, komáromi kórházunkkal. Rávilágít a mai helyzet arra, hogy mártírt lehet csinálni kirúgott igazgatóból, bukott miniszterből, hiszen abból kreálnak hőst, akiből akarnak. Pénz és média egy kézben összpontosul.

A magyar közösség gazdátlan. Nincs vezetőnk látóhatáron belül. Akik lézengenek széles e hazában sajnos elvesztették a többség bizalmát. Ezt látják is politikusaink. Egymást is utálják, mégis egy akolba tereli őket az a bevétel, melyről egy kétkezi munkás, vagy egy értelmiségi csak álmodhat.

Még arra is képesek lesznek, hogy az őket ajnározó média segítségével új pártot alapítsanak. Megjegyzem, erre megérett már az idő, hiszen azok, akik 1989 eufórikus hangulatában kulcsot csörgettek a tereken tudják, hogy a demokrácia egyik alkotó eleme – a szólásszabadságon túl – a pluralizmus. Viszont az idő egy új generáció számára érkezhetett el, nem korábbi pénzosztókért kiált. Egy következő generáció azonban harakirit követ el, ha belevág ebbe a közösséget előrelendítő „projektbe”. Ismerünk olyat, akit más, pártkatonákétól eltérő véleménye miatt ellehetetlenítettek, megaláztak. Ergo ismét egy tudathasadásos állapot közepébe értünk.

Idén ülik néhányan az MKP 10 éves születésnapját. Az egyszeri ember kívül rekedt ezen az ünnepen. Nem érte, hanem belőle ünnepelnek sajnos. Erősorrendben az Együttélés, az MKDM és az MPP léte jelentette magát a demokráciát az egyesülés előtt, a felvidéki magyar közösségen belül. Ellenőrzés alatt voltak a politizálók. A tömegek nem csak szavazni járultak az urnákhoz, hanem választhattak is. 1998-ban megszűnt a választás lehetősége a felvidéki magyarság számára. Nagyot hibázott ekkor a számomra politikai etalonként tisztelt politikus is.

Nemzeti közösségünkön belül, ha tetszik kisebbségünkön belül, egy kisebbség akarja megmondani azóta, mit és miért csináljunk. Ők, akiket elsodort a közösségi akarat a párt éléről. Ők, aki minden alávaló eszközt felhasználnak, hogy kiszolgálják kenyéradójukat, akár a közösség érdekei ellenében is.

550 ezerből sajnos csupán 10 ezernek van vélt, vagy valós beleszólási joga közös dolgainkba. A maradék egy része pedig lassan ráunt arra, hogy hülyét csináljanak belőle. Legutóbb ötvenezerrel kevesebb magyar nem szavazott mint korábban. Senki nem kapcsolt, hogy fiúk itt baj lehet. Most sem kapcsolnak, csak egymást marják, hogy aztán falanxot alkotva megint szlovák veszélyt kiáltsanak, hogy parlamenti helyeket szerezzenek, új pártot alakítsanak. Közben velünk, az egyszeri emberrel igyekeznek elfeledtetni a nyolc kormányon töltött évet, amikor nem fejlődött egy szemernyit sem a felvidéki magyar ember életminősége.