Komárom, 1994. január 8.

Az elszalasztott lehetőség

A Trianon óta eltelt évek alatt nem hozta létre felvidéki magyar nemzetrészünk hatékony kulturális és gazdasági közösségeit. Az ország, melyben élünk nem vesztette határait, még ha sokan ezzel is hitegetnek bennünket, csupán egy lépéssel közelebb léptünk családunk tagjaihoz.

Kiugrási lehetőségünk a rendszerváltoztatás óta alig volt. Ami adódott, kihasználatlanul maradt. Legnagyobb esélyünk arra, hogy önálló művelődési, oktatási és regionális stratégiát alkossunk (az 1998-2006-os kormányzati szerepvállaláson kívül), az Együttélés és az MKDM által 1994. január 8-án Komáromban szervezett szlovákiai magyar választott képviselők és polgármesterek országos nagygyűlése volt.

A nagygyűlés egy olyan politikai közegben született, amikor a kommunista diktatúra bukása után létrejött hatalom kormányainak egyike sem volt hajlandó rá (holott némelyiknek magyar résztvevői is voltak), hogy konstruktív módon mérlegeljék a magyar nemzeti közösség jogos igényeit. A Csallóközi Városok és Községek Társulásának (CSVKT) hívó szavára több mint 3500 legitim szlovákiai magyar választott képviselő vett részt a gyűlésen, ahol a szervezők három fontos kérdéskör megvitatását tűzték ki célul: az önkormányzatok jogi helyzete, az állami közigazgatás átszervezésének kérdése, illetve a magyar közösség alkotmányos jogállása.

A magyarság választott képviselői tudatában voltak annak, hogy a közigazgatás átszervezésénél a történelmi, kulturális és nyelvi szempontokat kell prioritásként kezelnünk, hiszen ezek figyelmen kívül hagyásával a mi segédletünkkel szabdalnak szét bennünket (amint ez a magyarok lakta régiók esetében 2001-ben megtörtént, s így nincs olyan szlovákiai megye, ahol nem lenne leszavazható a magyarság). Szem előtt tartották a máig igazolható tényt, hogy a déli, magyarok lakta járásokban legnagyobb a munkanélküliség, azaz, hogy a magyar ajkú vidékeken még várat magára a gazdasági rendszerváltozás. (Tudjuk, ma is csupán a magyarországi multik javítják a statisztikát.). Mérlegelték, hogy a magyar többségű községek negyven százalékában nincs magyar iskola és, hogy a Szlovák Köztársaság Alkotmánya nem tartalmazza a nemzeti kisebbségek anyanyelven történő oktatásának jogát, de még a szülőföldhöz való jogot sem. Mindezekre a kérdésekre csupán egy dolog jelenthetett volna gyógyírt már akkor, 1994-ben a valós, legszélesebb körű autonómia biztosítása, amely feladatként rótta volna működtetőire a magyar nyelvű intézményrendszer létrehozását és életben tartását, jogaink érvényesítésének megkönnyítését egy nemzetiségi jogi kódex megalkotásával, kulturális örökségünk ápolása és védelme stratégiájának kidolgozását.

Az 1994-es komáromi nagygyűlésen kimondták és meghatározták az útirányt, ennek ellenére később szándékosan vagy az aktuális helyzetet mindig tévesen megítélve elvárásaink szintjét alacsonyra tették és a követeléseinkből engedtek a képviseletünkkel megbízottak.

A nagygyűlés jelenlévők által elfogadott zárónyilatkozata leteszi a voksát a szlovákiai magyarság állam keretei közötti önrendelkezési joga mellett, önrendelkezés alatt pedig tudvalévőleg azt értjük ma is, ha egy csoporthoz – nemzeti kisebbséghez, nemzethez – tartozó egyének a lehető legteljesebb körben gyakorolhatják szabadságaikat.

A kisebbségi önrendelkezés fogalma nem zárja ki, hogy kisebbségi területi autonómiák alakuljanak azokon a területeken, ahol a kisebbség többségben él, illetve a területi elv kiegészülhet személyi elvű autonómiával is. Ha ezen sorokhoz hozzátesszük Lőrincz Csaba írásában olvasottakat, hogy: „az autonómia nem más, mint ha az ember szabadon vállalja saját kötöttségeit”, akkor a gyűlés hiteles jegyzőkönyve és a jelen tükrében értelmeznünk kell, és át illik gondolnunk aktualitását vesztette-e a gyűlésen elhangzott következő gondolat: „...a feladatok között a nemzetiségi törvénnyel együtt a kulturális és az oktatási autonómia elérése az elsődleges feladat.”.

Európai Unióhoz való 2004-es csatlakozásunk, a határ 2007 decemberi légiesedése után felmerülhet bennünk felvidéki magyarokban a kérdés, hogy vajon kiknek volt az érdeke a 94-es nagygyűlés feleslegessé tétele. A közös európai alkotmányból kiszorulnak a kisebbségek. A délvidéki magyarság megalkotta a Vajdasági Nemzeti Tanácsot és főképpen a VMDP-nek köszönhetően nem engedi elfelejteni az autonómia fogalmát. Erdélyben a magyarok Székely Nemzeti Tanácsot hívtak életre, majd Magyar Polgári Szövetséget. Tőkés László az autonómiát, mint a túlélés egyetlen esélyét hirdetve, függetlenként jutott az Európai Parlamentbe. Mi felvidéki magyarok 1994 óta várunk. Pedig, ha elfogadjuk, hogy kollektív nemzetiségi jogok illetik meg ezt a közösséget (ti. a szlovákiai magyarságot), akkor el kell azt is fogadni, hogy kollektív jogalanyok is, sorsukról elsősorban ők maguk rendelkeznek.

A lángot 2004 januárjában Bölcs József lobbantotta újra, azzal, hogy hagyománnyá tette a rendezvény szervezőinek és szimpatizánsoknak találkozóját. Az 1994-es nagygyűlésre, az autonómia ügyére minden esztendő januárjában egyedül a Csemadok Komáromi Területi Választmánya emlékezik. Saját politikusaink roppantották meg, vagy ennyire érdektelen lett a felvidéki magyarság?

(A fenti írás az Itthon című folyóirat januári számában jelenik meg)