Párizsban jártunk
Június közepén megadatott, hogy családi kirándulást tegyünk Párizsban (kihagyhatatlanul kedvező feltételek mellett).
1998-ban a foci VB idején voltam barátommal ott utoljára (ez nagyképűen hangzik). Akkor stoppal vágtunk neki, hátizsák, hálózsák, minimális pénz, szakadt farmer és útlevél társaságában. Nagyon hangulatos volt. Az Eiffel torony alatt éjszakáztunk (ahol pontban reggel 8-kor illendően ébresztett a rendőr, hogy ne zavarjuk a turistákat) és nappal bejártuk a várost. Metró jegyet nem vettünk (alacsonyak voltak a kapuk, ugrottunk). Lengyelekkel, csehekkel ismerkedtünk, piacon reggeliztünk, prostikat ráztunk le a Montmartre-on és nem engedtük, hogy félmeztelen nők rángassanak be bennünket a Moulin Rouge-ba. A késztetés nagy volt, de mindössze 15 ezer forintnyi frank volt akkor a zsebembe és ennek két hétig ki kellett tartania. Anno talán a borús idő miatt Párizsra ráunva (...) vonatstoppal utaztunk le Nizzába a tengerpartra. Padon ülve ettünk és olykor egy hálózsákban aludtunk ismerősnek nem mondható hölgyekkel. Óriáskivetítőn néztük Zizu cseleit és olcsó, de finom borokat ittunk.
Idén 2009-et írunk. A mostani merőben más, de hasonlóan kirándulás volt. Repülővel érkeztünk, bérletet vettünk a tömegközlekedési eszközökre, kávézókba ültünk és vetett ágyban aludtunk. Kis családommal, boldog hármasban néztük Párizst. A város, ami egyszerre lenyűgöz és taszít. A nemzet, ami a kultúra bölcsőjét ringatta és, ami a népek olvasztó tégelye lett.
Meghatározó élmény, hogy igazi francia éttermet nem találtunk. A hangulatos francia kávézóban kínai szolgált fel. A kisiskolás kiránduló csoportok nebulói között alig van fehér gyerkőc. Asszimilálódni képtelen, nem őshonosnak tűnő népviseletes afrikaiak, muzulmánok, ortodox zsidók tömkelege az utcákon. Ez vár ránk is ebben a fene nagy globalizációban? Ez a fene nagy liberalizmus eredménye? Kell ez nekünk? Te sem vagy más, te is más vagy elmélet? Hangzatos, de óriási pusztítást végez Európa és a világ (bár nem tartozik kedvenc nemzeteim közé a francia) egyik kultúrális központjában ez a szemlélet.
A nevezetességektől távolabb szemét és mocsok. Kábítószeres négerek, nepperek, összefirkált házfalak, vasráccsal zárt boltok.
Mindez akkor, mikor az embernek megdobban a szíve a Bastille metrómegállónál, vagy a Champs Élysées-től a Place de la Concorde-ig sétálva hátunk mögött a Diadalívvel. A Sacré Coeur elől beleborzong abba, hogy a talpa előtt hever egész Párizs és úgy érezheti magát egy pillanatra az ember, mint a poroszok. A Pere-Lachaise temető pedig maga az elmúlás varázsa, mikor az emberben tudatosul, hogy minden halandóak vagyunk. Edit Piaff jellegtelen fekete sírja, vagy Jimm Morrison ütött kopott végső nyughelye. Itt ugyanúgy megfér (bár nem repestem a látványától) a csehül vésett első világháborús emlékmű és a frissen mosott/vasalt nemzeti zászlónkkal ékesített 56-os emlékhely (Yves Montand sírjától karnyújtásnyira).
Egyszóval Párizsban jártunk és jól éreztük magunkat.
1998-ban a foci VB idején voltam barátommal ott utoljára (ez nagyképűen hangzik). Akkor stoppal vágtunk neki, hátizsák, hálózsák, minimális pénz, szakadt farmer és útlevél társaságában. Nagyon hangulatos volt. Az Eiffel torony alatt éjszakáztunk (ahol pontban reggel 8-kor illendően ébresztett a rendőr, hogy ne zavarjuk a turistákat) és nappal bejártuk a várost. Metró jegyet nem vettünk (alacsonyak voltak a kapuk, ugrottunk). Lengyelekkel, csehekkel ismerkedtünk, piacon reggeliztünk, prostikat ráztunk le a Montmartre-on és nem engedtük, hogy félmeztelen nők rángassanak be bennünket a Moulin Rouge-ba. A késztetés nagy volt, de mindössze 15 ezer forintnyi frank volt akkor a zsebembe és ennek két hétig ki kellett tartania. Anno talán a borús idő miatt Párizsra ráunva (...) vonatstoppal utaztunk le Nizzába a tengerpartra. Padon ülve ettünk és olykor egy hálózsákban aludtunk ismerősnek nem mondható hölgyekkel. Óriáskivetítőn néztük Zizu cseleit és olcsó, de finom borokat ittunk.
Idén 2009-et írunk. A mostani merőben más, de hasonlóan kirándulás volt. Repülővel érkeztünk, bérletet vettünk a tömegközlekedési eszközökre, kávézókba ültünk és vetett ágyban aludtunk. Kis családommal, boldog hármasban néztük Párizst. A város, ami egyszerre lenyűgöz és taszít. A nemzet, ami a kultúra bölcsőjét ringatta és, ami a népek olvasztó tégelye lett.Meghatározó élmény, hogy igazi francia éttermet nem találtunk. A hangulatos francia kávézóban kínai szolgált fel. A kisiskolás kiránduló csoportok nebulói között alig van fehér gyerkőc. Asszimilálódni képtelen, nem őshonosnak tűnő népviseletes afrikaiak, muzulmánok, ortodox zsidók tömkelege az utcákon. Ez vár ránk is ebben a fene nagy globalizációban? Ez a fene nagy liberalizmus eredménye? Kell ez nekünk? Te sem vagy más, te is más vagy elmélet? Hangzatos, de óriási pusztítást végez Európa és a világ (bár nem tartozik kedvenc nemzeteim közé a francia) egyik kultúrális központjában ez a szemlélet.
A nevezetességektől távolabb szemét és mocsok. Kábítószeres négerek, nepperek, összefirkált házfalak, vasráccsal zárt boltok.
Mindez akkor, mikor az embernek megdobban a szíve a Bastille metrómegállónál, vagy a Champs Élysées-től a Place de la Concorde-ig sétálva hátunk mögött a Diadalívvel. A Sacré Coeur elől beleborzong abba, hogy a talpa előtt hever egész Párizs és úgy érezheti magát egy pillanatra az ember, mint a poroszok. A Pere-Lachaise temető pedig maga az elmúlás varázsa, mikor az emberben tudatosul, hogy minden halandóak vagyunk. Edit Piaff jellegtelen fekete sírja, vagy Jimm Morrison ütött kopott végső nyughelye. Itt ugyanúgy megfér (bár nem repestem a látványától) a csehül vésett első világháborús emlékmű és a frissen mosott/vasalt nemzeti zászlónkkal ékesített 56-os emlékhely (Yves Montand sírjától karnyújtásnyira).
Egyszóval Párizsban jártunk és jól éreztük magunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése